„Azért vagyok pedagógus, hogy a természetnek nyers gyémántját szép vigyázattal csiszoljam kristályba.”

Németh László hitvallása jutott eszembe a pedagógusnap és a közeledő szünidő kapcsán. A gyémántcsiszolók előtt hajtok most fejet, amiért magas színvonalon végzik munkájukat, úgy, hogy közben egyáltalán nem jó a közérzetük. És erről mi is tehetünk, szülők, akik kikérjük magunknak, ha csöppségünket bántják a gonosz tanárok. Ha rossz jegyet kap, nem a gyereket vesszük elő, hanem a pedagógust ostorozzuk.
Talán hallgassuk meg mindkét álláspontot, ha valami probléma adódik. Hamar kiderülhet, nem is az aprónak és sebezhetőnek gondolt gyermekünk az ártatlan. Másképpen viselkednek ugyanis ezek a fiatalok a közösségükben, az iskolában, amely a második otthonuk, és másképpen szárnyaink alatt.  
Az iskola mindenkor érték- és kultúrateremtő intézmény, ahol a gyermeket szeretni és biztatni kell, attól függetlenül, milyen a bőre színe, honnan jött, hol tart, és kik a szülei.
Olyan pluszfoglalkozásokat kell nekik megmutatni, mint a Keszthelyen sikeresen működő dzsesszbalettcsoport vagy a társastáncosok órái, de a sport sem árt.
Az óvodákban, az iskolákban és a kollégiumokban biztonságot adó érzelmi környezetet kell teremteni nekik, hogy ha egyszer kirepülnek a fészekből, megállják a helyüket a való világban. Dönteni tudjanak, és ne tekintsenek állandóan a hátuk mögé, mert egy idő után nem lesz már ott senki. Csupán magukra számíthatnak.
Eötvös József úgy gondolta, a meleg, óvó szeretet mellett a kötelességre nevelés is szükséges és igen fontos.